A trenírozás módszeréről
A 20. század közepén tömegesen adtak ki olyan könyveket, amelyek írója arra buzdítja az édesanyákat, hogy „a csecsemőket meg kell tanítani aludni” és arra, hogy „abbahagyják a sírást”, „trenírozni kell őket az éjszaka átalvására”. A módszerek gyökereit Dr. Emmett Holt 1895-ben kiadott könyvében kereshetjük, de napjainkban is nagy népszerűségnek örvendenek e könyvek modern utódai.
Egy amerikai gyermekgyógyász, Richard Ferber által kidolgozott módszer, az úgynevezett „kontrollált sírás” módszerén, a szülői törődésről való fokozatos leszoktatáson alapszik mindegyik. A Ferber módszer a 4-6 hónap közötti kisbabákat célozza meg, de követői eltérhetnek ettől. Éjszaka, amikor a baba sír, a szülő bemegy hozzá, elmondja, hogy ott van, de semmi esetre sem veszi fel, vagy érinti meg. Tilos az elaltatásban való aktív közreműködés. Tilos a ringatás, az éneklés, a karban tartás, vagy hordozás, a mellen való elalvás és az együttalvás is. Mindezeket „jutalmazásnak” tekinti a helytelen viselkedésre, mintegy megerősítve azt. Az alkalmazási módok csupán abban különböznek, hogy meddig kell sírni hagyni a gyermeket. A tanácsokat sokan megfogadják és alkalmazzák és sok gyermek esetében valóban működnek is. Változó, hogy mennyi idő elteltével (néhány nap vagy néhány hét) a gyermek egyre kevesebbet és egyre halkabban sír, majd valóban elalszik. A szülők arról számolnak be, hogy külön alvó gyermekük nem ébred fel éjszaka és reggel mosolyogva ébred. Diadalmasan mondhatják, hogy megtanult egyedül elaludni. De vajon mi történik a módszer alkalmazása közben a csecsemővel és a csecsemő agyában?
A magára hagyott gyermek biztonságra vágyik, melegre, puha érintésre, ismerős illatra. Az édesanya megjelenik ugyan, de újra elmegy. Ismét marad a sötét és a szeparáció. Az anyai válasz nem adekvát. Pedig az anyai válaszkészségnek nagy jelentőséget tulajdonítanak a megfelelő és biztonságos kötődés kialakításának szempontjából, mely meghatározó a „világ felfedezéséhez” és az „ősbizalom” kialakulásához. A napközbeni anya-gyermek kapcsolatot sokan kutatták. Az anya érzékenységét és megfelelő válaszait az utód jelzéseire kiemelkedő fontosságúnak tartják, mely a csecsemő jó közérzetének biztosításával az endogén opiátok felszabadulása révén nagymértékben hozzájárul az agy azon területeinek fejlődéséhez, melyek a későbbiekben a szociális kapcsolatokért, az érzelmek kifejezésének módjáért, az önszabályozásért felelősek. Miért gondolnánk, hogy az éjszakai válaszkészség kevésbé fontos? A nappalokat és az éjszakákat egyazon emberként éljük, ugyanazzal az aggyal. A fejlődő agy egyik legnagyobb ellensége pedig a stressz és a hatására felszabaduló stressz hormonok. A szeparáció és a nem megfelelő anyai válasz pedig egy kis csecsemő szempontjából egyértelműen stressznek számít, mely változásokat indít el az agy biokémiai folyamataiban és csak nagyon keveset tudunk arról, hogy e változások vajon mennyire reverzibilisek.
Korábban, míg nem végeztek videofelvételekkel és poliszomnográffal (regisztrált légzés, szívműködés, EEG és szemmozgások) egybekötött alvásvizsgálatokat keveset tudtunk arról, hogy az „egész éjszakát átalvó gyermekek is felébrednek”, csak nem mindannyian adnak hangot ébredésüknek és így a szülők sem tudnak róla. De vajon mi történhet az éjszaka felébredő csecsemő fejében? Az egyik feltételezés szerint azért van csöndben, mert megtanult egyedül visszaaludni, és semmiféle negatív érzelmet vagy stresszt nem él át, hiszen tudja, hogy másnap reggel találkozik édesanyjával. Ez komoly mentális érettséget feltételező nézet. El kell tudni vonatkoztatni hozzá a jelen helyzettől, használni kell az idő fogalmát és reprezentálni az édesanyát, aki nincs jelen. Ezen képességek kialakulásához évekre van szüksége a fejlődő gyermeki agynak, egy csecsemőnél aligha feltételezhetjük meglétüket.
A másik nézet szerint az ébredő csecsemő azért nem jelez, mert a „tanult tehetetlenség állapotában” van. Megtanulta, hogy nem érdemes segítséget kérni, mert az vagy nem jön vagy nem tartható meg. Sajnos ehhez már elég „érett” az egy év alatti gyermek agya is. Az „akció-reakció” elvén való tanulás az egyik legkorábbi képesség, amely már a magzati élet során megjelenik. Feltételezhetjük tehát, hogy az a gyermek, akit „megtanítottak” egyedül elaludni és az éjszakákat átaludni, több-kevesebb szorongást és stresszt is átél éjszakánként.
