Vajon milyen célt szolgál a csecsemők felnőttekétől eltérő alvása?
Az ember egyedfejlődésének és különösen az agy érésének legintenzívebb időszaka az első életév. A méhen kívüli világ sokkal több és komplexebb ingert szolgáltat az agy fejlődéséhez, mint a születés előtti környezet, lehetővé téve az agy drámai mértékű fejlődését, különösen az idegsejtek közötti kapcsolatok megsokszorozódását. Éjszaka pedig az aktív (REM) alvás különösen nagy aránya szolgálja ugyanezt a célt.
A többi emlős kicsinyéhez képest az emberi újszülött éretlenül jön világra. Az evolúció során feltételezhetően kétféle tendencia alakította úgy, hogy a szülés idejére az újszülött fejének legnagyobb átmérője éppen kifér az anya medencéjének legnagyobb átmérőjén. Az agy növekedése miatt nagyobb méretű újszülött koponya és a két lábon járás miatt megváltozott női medence összehangolódásáról van szó. A modern ember agya körülbelül négyszer akkora, mint őseinké. A lábak gerincoszlop alatti elhelyezkedése tette lehetővé a felegyenesedést és azt, hogy nehéz súlyokat cipelhessünk a nyakunkon, tehát megnövekedett súlyú fejünket is. Ezek az evolúciós változások a pleisztocén korban gyökereznek és az ember újszülöttje nem a civilizációval azonos ütemben fejlődött. Biológiailag feltehetően ugyanolyan „elvárásokkal”, igényekkel, ösztönökkel születik, mint 2 millió évvel korábbi „rokona.”
Képzeljük el, mi történt volna a magára hagyott csecsemővel. Kihűlés, éhenhalás várt volna rá vagy a ragadozók zsákmánya lett volna. A magára hagyott csecsemő ma is valódi szorongást él át, hiszen életben maradása függ az anya közelségétől és gyors reagálásától, melyet csecsemője jelzése, sírása vált ki. Így talán azt is könnyebb megérteni, miért éreznek az édesanyák ellenállhatatlan kényszert, hogy csillapítsák gyermekük kétségbeesett sírását.
Az emlős kicsinyek nagy része nem ad hangot és nem ürít székletet anyja távollétében, hogy ne vonzza oda a ragadozókat. Az embercsecsemők spontán sírnak és székletet is ürítenek anyjuk távollétében, ami arra utal, hogy az állandó testi kapcsolat az, ami számukra evolúciósan stabil és megfelelő.
Szükségük van gyakori etetésre, testmelegre, biztonságra. Evolúciós „parancs” mindkét fél részéről az éjszakai kommunikáció, egymás ellenőrzése, melyet valahogy így lehetne tolmácsolni: „Kicsim jól vagy még? Lélegzel? Nem fázol? Nem vagy éhes?” „ Igen anya jól vagyok, csak hiányzol, meg félek a ragadozóktól!”
Bármennyire is meglepő, e kommunikáció 10-15 percenként megfigyelhető az egy légtérben alvó anya-gyermek páros esetében. Ennek részei az apró hangok, mozdulatok, az életműködések hangjai is.
Kultúránk elfogadja azt, hogy újszülöttjeink, csecsemőink éretlenek ahhoz, hogy egyedül megtartsák testhőmérsékletüket, felmelegedjenek, felöltözzenek, ha éhesek kiszolgálják magukat, ezért segítünk nekik mindezekben, amíg csak kellően érettek nem lesznek. Miért lenne ez másképpen éjszaka? Miért feltételezik sokan, hogy a szépen berendezett szoba, a tiszta pelenka, a kellemes hőmérséklet és sötét elegendő? Különös, hogy az elalvással és az éjszaka átalvásával kapcsolatban az éretlenséget sokan nem veszik figyelembe. A nagyobb gyermek vagy a kifejlett ember szükségleteiből és elvárásaiból indulnak ki, de csak az éjszakára vonatkoztatva.
